Az ÉN múltam
(Mindig is le akartam írni, mert számomra ez egyfajta megkönnyebbülés lenne és leginkább magam miatt csinálom ezt az egészet, nem az olvasókért, de ha mégis veszitek a fáradságot és elolvassátok, azt megköszönöm.)
Első osztályban még minden egészen....normális volt. Voltak barátaim, akikkel tudtam játszani, nevetni, szórakozni, de ez egy nap megváltozott. Talán második osztályban kezdődött ez az egész, arra lettem figyelmes, hogy kerülnek, vagy ha be akartam állni a játékba, nem engedték. Akkoriban gyerek fejjel nem tudtam hova tenni ezt és azon gondolkodtam, talán én tettem valamit, amivel ezt érdemeltem, de az idő előrehaladtával, lassan mindennap ez történt velem. Alsóban csúfolódásoknak és kiközösítéseknek voltam a részesei. A kiálló fogaim (mára már nincsenek, hála a fogszabályozónak), emiatt kapafogúnak neveztek, vagy olyat is mondtak már rám, hogy menjek ki velük kapálni, de azt a nevet is megkaptam, hogy árulkodós majom, mivel a sok csúfolódás miatt szóltam a tanároknak (anyum tanácsát megfogadtam, miszerint ilyenkor szólnom kell). A tanárok csak annyit tudtak tenni, hogy rászóltak, de nem sokat segített a helyzeten, másnap ugyanúgy folytatták. Harmadikosként az osztálytársaim kicsit messzebbre mentek, például eltűnt egy-két tárgy, vagy egyszer az ellenőrzőm veszett el. Mindenhol kerestem, aztán egyik osztálytársam röhögve közölte, hogy ott van....pontosítok, benne van a WC-ben. Elmentem megnézni és tényleg ott volt, a takarítónők kiszedték, majd a kukába dobták. Anya vett egy újat, amire nagyon vigyáztam. Ekkor nem gondoltam volna, hogy osztálytársaim még messzebbre mennének, de tévedtem. Hatalmasat. Ez negyedikben történt, mikor egy hetes osztálykirándulásra mentünk. Mint ahogy megszokhattam, semmi sem változott az út alatt (közömbös voltam számukra). A szállodában külön-külön voltak a fiúk és a lányok. Miután mindenki berendezgetett, a hét első felében a lányok tudtomra adták mennyire nem kívánatos személy vagyok, nincs közöttük helyem, de én tűrtem és nem adtam fel, ám ezt látva kieszeltek egy "tervet". Megvárták az estét, mikor fürdeni mentem, akkor akcióba léptek. XY lány bőröndjéből kivették a hajszárítóját és az én párnám alá rejtették el. Mikor végeztem és a szobánkba mentem, addigra mindenki a saját ágyán volt és elfoglalta magát valamivel, várva mikor robban a bomba. AZ a lány, aki visszaért a telefonálásból, keresni kezdte a hajszárítót, de nem találta és a mi segítségünket kérte. Én, mint az áldozat, mit sem sejtve, segítettem, addig valaki az ágyamhoz sétált és felemelte a párnámat, felkiáltott: "Megtaláltam, és nem hiszitek el kinél volt." Kikerekedett szemekkel bámultam az ágyamon lévő tárgyra, majd a sok hatása alól felocsúdva mentegetőzni kezdtem (mivel a többiek beállítottak lopósnak), persze nem hitt nekem. A nagy kiabálásra bejött a tanár és rákérdezett: "Itt meg mégis mi történt?". Egyszerre elkezdték mesélni a történetet, de lecsitította őket, mondván egyvalaki mondja, mert így semmit sem lehet érteni. Egyvalaki előröl kezdte és annyi volt a lényeg belőle, hogy megvádoltak engem lopással, én, mint az áldozat védekeztem és mondtam, hogy fürödtem, tehát nem én tettem. Sajnálatomra a tanár nem nekem hitt, hanem a többségnek, jól meg lettem dorgálva, ezután aludni küldött mindenkit. Megvártam még mindenki elalszik és ekkor kitört belőlem. Nem bírtam gátat szabni az érzéseimnek és mint egy zuhogó vízesés, úgy záporoztak könnyeim. Emlékszem, akkor szép, tiszta volt az égbolt és a csillagok alatt azt kívántam, bárcsak otthon lehetnék, mindentől s mindenkitől távol. A történések miatt úgy éreztem valami eltört bennem és soha többé nem lesz már a régi. Reméltem, hogy felső tagozatban lesz némi változás, de hiába reménykedtem, ugyanolyan bunkók, szemetek maradtak osztálytársaim, kik nem törődtek vagy gondoltak bele, nekem milyen érzés is ez. Folytatódott a csúfolódások tömkelege, kiegészítve azokkal, hogy kövér vagyok, nagy a fenekem, vagy a cuccaimmal szórakoztak. Például a táskámat ide-oda rugdosták, vagy valamelyik lány a tornazsákomat a fiú öltözőbe vitte és nekem kellet érte menni, vagy kint játszottak a táskámmal, egymásnak dobálták, én meg futkostam a cuccomért, végül a táskám a csatornában landolt. Nem érdekelt a szag, a koszos víz, bemásztam érte, felvettem a hátamra és haza siettem, de azt hallottam, ahogy kinevetnek és hazafelé úton sírtam,vagy olyan is megfordult már, mikor játszani hívtak. Ismeritek a bizalomtesztet? A bizalomteszt, az az mikor te háttal vagy és hátra dőlsz, közben a másik személynek el kell kapnia. Na, velem nem ez történt. Szépen bedőltem nekik és azt gondoltam, megváltoztak, de nem, és erre akkor jöttem rá, mikor már dőltem hátra, Ő meg szépen hagyott elesni, fejemet pedig, emiatt a vaskorlátba vertem be. Szép nagy púp keletkezett, s közben meg ők kinevettek. Magamtól kérdeztem: "Miért én? Mit vétettem ellenük?" Arról nem is beszélve, mi történt ezután pár héttel, igaz akkor én kerestem magamnak a bajt. Az osztályomban volt egy rossz fiú. Mikor ideges lett, valakin vagy valamin töltötte ki haragját, és ez AZON a napon se volt másképp. Észrevettem, hogy nála fiatalabb fiún akarja leverni feszültségét, ám ekkor közbeléptem én. Kedvesen megszólítottam a fút, mire Ő felém fordult vérben forgó szemeivel és figyelt, ezalatt az áldozat meglógott. Magamat megdicsértem, amiért sikerült megmentenem a veszélytől, de ennek én szívtam meg a levét. Épp mondani akartam volna valamit, hogy lenyugtassam, de se szó, se beszéd, ellökött s a földre estem. A földön feküdve, acélbetétes bakancsával belém rúgott. A bordáimat találta el, ezalatt én köpni-nyelni nem tudtam. Kezeimet szorosan a fájdalom középpontjára szorítottam és sípolva vettem a levegőt, közben Ő lelépett. Pár percig biztos mozdulatlanul feküdhettem a fűben, mire észrevettek a tanárok, de addig volt időm gondolkodni. Nem érdekelt, hogy én jártam a rövidebbet, segítettem valakin..és ez olyan...jó érzéssel töltött el. A vizsgálaton megállapították nem tört el semmim, viszont sokáig nyomott fog hagyni és sokáig fájni is fog. Picit ugrunk. Hetedikben jött egy új lány osztálytárs, akivel megtaláltam a közös hangot és barátok lettünk. Sulis éveim alatt Ő volt az első és ennek nagyon örültem. Folyton együtt voltunk, egymáshoz járkáltunk, aludtunk is (minden happy), de egy nap valakitől megtudtam, hogy kibeszél a hátam mögött. Dühös lettem rá és kérdőre vontam, aztán elkezdtünk vitatkozni, végül véget vetettünk a barátságunknak. Mérgemben ugyanazt műveltem, mint Ő. Kibeszéltem és a mai napig belátom, nagyon rossz döntést hoztam. Barátságunk megszakítása után, nyolcadik végéig egyedül maradtam. Alig bírtam magammal, annyira vágytam arra, hogy eljöjjön AZ a bizonyos nap, mikor hátrahagyhatom nyomorult életem meghatározó helyét és személyeit. A sok várakozás meghozta az eredményét, végre eljött a ballagás napja. Számomra hamar eltelt az egy óra, aztán mikor megkaptam bizonyítványomat, sírva borultam szüleim karjaiba. Az akkori énem, azt gondolta, minden meg fog változni, de tévedett. Gimnazista éveim se voltak jobbak, de itt már érettebb fejjel nem gúnyoltak vagy bántottak, hanem egyszerűen kiközösítettek. Egyszerűen nem értettem, miért én vagyok a társadalomnak az a tagja, akit lehet bántani, piszkálni. Mindig is az a csendes, visszahúzódó, nem bulizós, inkább otthon ülős és olvasós lány vagyok. Nekem is vannak hibáim, de kinek nem? Szeptember felé közeledve az utolsó évemet fogom megkezdeni a gimiben, és reménykedem abban, hogy az egyetemen nem lesz ilyen.
Összefoglalva ez az ÉN múltam, és köszönöm annak, aki mégis elolvassa. Talán ezzel az üzenettel van némi szándékom, mégpedig az, hogy ne adjátok fel. Bármit is ad az élet, küzdjetek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése